Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben igazán semmi sem fontos. Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, ... hogy valaki szeress őt igazán!
.olvasd az érdekes kis elbeszéléseket..
nézd végig ezt a pihentetö kis szerkeztésemet ...
mit neked készitettem..neked kedves vendég
neked aki most megpihentél nállam..
de ne felejtsd el mennyire örűlnék ha
csak két szot kapnék tölled a vendégkönyvembe...
ha jol érezted magad
szeretettel Dárya
nézd végig ezt a pihentetö kis szerkeztésemet ...
mit neked készitettem..neked kedves vendég
neked aki most megpihentél nállam..
de ne felejtsd el mennyire örűlnék ha
csak két szot kapnék tölled a vendégkönyvembe...
ha jol érezted magad
szeretettel Dárya
A barátságot mondhatjuk egy kertnek, melybe sok-sok magot ültethetsz.
Kedvesség és nevetés a locsolás, s a szeretet lesz a kinyíló virág.
Türelem, megértés, gyengéd figyelem, napsütésnél jobban melegítenek.
Így nem hervad a szeretet virága, s aki ültette, örökké csodálja.
Kedvesség és nevetés a locsolás, s a szeretet lesz a kinyíló virág.
Türelem, megértés, gyengéd figyelem, napsütésnél jobban melegítenek.
Így nem hervad a szeretet virága, s aki ültette, örökké csodálja.
Egy lány és egy fiú szemben ülnek egymással. A lány ezt gondolja magában, miközben beszélgetnek: "Végre egy fiú, akit igazán
barátomnak tartok..."
Eközben a fiú: "Eddig minden rendben volt, de valami megváltozott..., fáj, ha azt
hallom, hogy a pasikról beszél, fáj, ha látom, hogy pasikkal kavar, fáj minden,
amit nem velem csinál..., mert szeretem..., szeretem a haját, a pillantását,
az ajkait, a mosolyát, a nagy kerek szemeit..., mindent!!!
De el kell nyomnom érzéseimet, mert tudom, hogy szüksége van rám..., így hát
tűrök, amíg csak lehet, miközben majd megőrülök..., minden nap, minden órájának,
minden percében átkozom és áldom azt a napot, mikor megismertem...!
barátomnak tartok..."
Eközben a fiú: "Eddig minden rendben volt, de valami megváltozott..., fáj, ha azt
hallom, hogy a pasikról beszél, fáj, ha látom, hogy pasikkal kavar, fáj minden,
amit nem velem csinál..., mert szeretem..., szeretem a haját, a pillantását,
az ajkait, a mosolyát, a nagy kerek szemeit..., mindent!!!
De el kell nyomnom érzéseimet, mert tudom, hogy szüksége van rám..., így hát
tűrök, amíg csak lehet, miközben majd megőrülök..., minden nap, minden órájának,
minden percében átkozom és áldom azt a napot, mikor megismertem...!
Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: “Vak vagyok. Kérem, segítsenek!” Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a
kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül,
hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte
a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.
Az újságíró így válaszolt: “Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más
formát adtam.” Mosollyal az arcán távozott.
A vak soha nam tudta meg, hogy a táblán ez állt: “Tavasz van, és én nem láthatom.”
Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!
Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: “Vak vagyok. Kérem, segítsenek!” Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a
kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül,
hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte
a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.
Az újságíró így válaszolt: “Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más
formát adtam.” Mosollyal az arcán távozott.
A vak soha nam tudta meg, hogy a táblán ez állt: “Tavasz van, és én nem láthatom.”
Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!
Egy fiú története:
Volt egyszer egy fiú, akinek igen nehéz természete volt. Az apja adott neki egy zacskó
szöget, hogy mindannyiszor, amikor elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön
be egy szöget az udvar végében lévő kerítésbe. Az első napon 37 szöget ütött a fiú a
kerítésbe. A elkövetkezendő hetek során megtanult uralkodni magán, és a kerítésbe
beütött szögek száma, napról napra csökkent: felfedezte, hogy sokkal könnyebb
uralkodni magán, mint a szögeket beütni a kerítésbe. Végül elérkezett az a nap, amikor
a fiú, egyetlen szöget sem ütött be a kerítés fájába. Ekkor megkereste az apját, és
elmesélte neki, hogy ma egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe ütnie.
Ekkor az apja, azt mondta neki, hogy minden nap, amikor megőrzi a nyugalmát, és nem
kerül veszekedésbe senkivel sem, húzzon ki egy szöget a kerítésből. A napok teltek,
amikor egy nap a fiú közölte apjával, hogy már egy szög sincs a kerítésben...
Az apa elkísérte a fiát a kerítéshez, és így szólt:
„Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak meg mennyi lyuk van
ezen a kerítésen! Ez már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Amikor összeveszel valakivel,
és amikor egy gonosz dolgot mondasz neki, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint
ezek itt a kerítésen. Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod azt, de a seb
örökre ott marad. Mindegy hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad.
A szavakkal okozott seb is olyan, mint egy fizikai seb!
Tiszteld saját magad, Tisztelj másokat, Tartsd a hátad a cselekedeteidért!
Volt egyszer egy fiú, akinek igen nehéz természete volt. Az apja adott neki egy zacskó
szöget, hogy mindannyiszor, amikor elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön
be egy szöget az udvar végében lévő kerítésbe. Az első napon 37 szöget ütött a fiú a
kerítésbe. A elkövetkezendő hetek során megtanult uralkodni magán, és a kerítésbe
beütött szögek száma, napról napra csökkent: felfedezte, hogy sokkal könnyebb
uralkodni magán, mint a szögeket beütni a kerítésbe. Végül elérkezett az a nap, amikor
a fiú, egyetlen szöget sem ütött be a kerítés fájába. Ekkor megkereste az apját, és
elmesélte neki, hogy ma egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe ütnie.
Ekkor az apja, azt mondta neki, hogy minden nap, amikor megőrzi a nyugalmát, és nem
kerül veszekedésbe senkivel sem, húzzon ki egy szöget a kerítésből. A napok teltek,
amikor egy nap a fiú közölte apjával, hogy már egy szög sincs a kerítésben...
Az apa elkísérte a fiát a kerítéshez, és így szólt:
„Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak meg mennyi lyuk van
ezen a kerítésen! Ez már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Amikor összeveszel valakivel,
és amikor egy gonosz dolgot mondasz neki, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint
ezek itt a kerítésen. Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod azt, de a seb
örökre ott marad. Mindegy hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad.
A szavakkal okozott seb is olyan, mint egy fizikai seb!
Tiszteld saját magad, Tisztelj másokat, Tartsd a hátad a cselekedeteidért!
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap
délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya
a kórterem egyetlen ablakához a közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak
feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről,
a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy ez szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte
az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból.
A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották
életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy
kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon,
és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek
a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik,
folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről
beszélt. Bár folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket,
a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti
embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom
kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban
fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd
magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta:
az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott
szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, így nem láthatta a falat sem!
- Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt!- mondta a férfinak.
délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya
a kórterem egyetlen ablakához a közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak
feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről,
a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy ez szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte
az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból.
A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották
életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy
kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon,
és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek
a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik,
folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről
beszélt. Bár folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket,
a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti
embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom
kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban
fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd
magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta:
az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott
szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, így nem láthatta a falat sem!
- Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt!- mondta a férfinak.
Napok, hetek, hónapok,évek. Őrült-szép közös emlékek. Együtt átélt közös csodák, ... aztán a bárka egyszer csak nem visz tovább...! Csendesen ring a hajó... nem sodor tovább a lusta folyó! Evezni kell!- nincs már megoldás! S hirtelen nem tudjuk: átok...vagy áldás, hogy nekünk egy az utunk! - bár titokban hisszük, hogy egy helyre jutunk! - Hát jobb, ha együtt evezünk, -néha szél ellen, máskor meg segít a szél... hiszen ismert a cél! Tiszta lélekkel együtt haladni, és egymásnak örökre megmaradni!