Azt hiszem,mindenki életében van egy pont,
amikor döntenie kell.
Ha rosszul dönt,nincs visszaút !!!
Sokáig azt hittem,hogy mást kell hibáztatnom azért,
ami velem történt.
A hibáktól,azt mondják,hogy az ember jobbá válik.
Ez talán valahol igaz.
De minden hiba elvesz egy darabot a lelkedből.
A hibákat nem lehet jóvátenni.
Örökké a szívedben maradnak,hogy emlékeztessenek a múltra.
Kérhetsz bocsánatot vagy elnézést,mely szívből jöhet,
de ez csupán csak egy szó.
Azt hittem,ha most megkapnám,amire várok,
hogy ne haragudjak,minden jobb lesz...
De most mégis úgy érzem,ez a szó nem fogja szívemben
elfedni a sebeket,amiket ejtettél.
Mert minden bocsánat egy újabb halál,amelyet a lelkemnek
majd át kell élnie.
Megbántottál !!!Százszor,talán ezerszer is !!!
De a legjobban talán most az fájna,ha bocsánatot kérnél.
Tudom,hogy ezzel most megölnéd a lelkemet.
Nem az fáj,hogy megbántottál,mert azt talán eltudnám felejteni.
Talán hónapok vagy évek kellenének hozzá,
vagy talán csak egy pillanat,de elfelejteném.
De a bocsánat kérésed azt jelentené,hogy amit tettél,amit mondtál,
azt valóban megtetted és őszintén,és tényleg úgy is gondoltad.
Én sem vagyok tökéletes,de próbálok úgy élni,
hogy sose kelljen másokat megbántanom.
Mert bár feloldozást adhatok, azzal,ha megbocsájtok,
de az én halott lelkem darabját már semmi nem tudja feltámasztani.
Úgy érzem nem érdemeltem meg,hogy megöld a lelkem,
mert lelkem nélkül a szívem is halott...
S halott szívem nélkül hogy éljem túl az életet...?
Döntöttem... Tedd arcod két kezembe...én közben becsukom szemem, úgy hallgatom,ahogy mesélsz,a holnapról nekem. Mondj csodát és varázslatot,mesélj igaznak hitt mondatot. Csak a valót... csak a valót ki ne mondd ! Gondolatban a Tiéd vagyok, engedd,hogy álmodjak Veled,higgyem,ez az életem... Mesélj,ne vedd el a hitem ! Hazudj,igaz mesét... igaz mesét nekem...! s még csukva van a szemem,kezedben érzem arcomat, könnyű leszek és él a remény... összes vágyam Tiéd, s enyém marad,és elkisér e csodás meséd...
amikor döntenie kell.
Ha rosszul dönt,nincs visszaút !!!
Sokáig azt hittem,hogy mást kell hibáztatnom azért,
ami velem történt.
A hibáktól,azt mondják,hogy az ember jobbá válik.
Ez talán valahol igaz.
De minden hiba elvesz egy darabot a lelkedből.
A hibákat nem lehet jóvátenni.
Örökké a szívedben maradnak,hogy emlékeztessenek a múltra.
Kérhetsz bocsánatot vagy elnézést,mely szívből jöhet,
de ez csupán csak egy szó.
Azt hittem,ha most megkapnám,amire várok,
hogy ne haragudjak,minden jobb lesz...
De most mégis úgy érzem,ez a szó nem fogja szívemben
elfedni a sebeket,amiket ejtettél.
Mert minden bocsánat egy újabb halál,amelyet a lelkemnek
majd át kell élnie.
Megbántottál !!!Százszor,talán ezerszer is !!!
De a legjobban talán most az fájna,ha bocsánatot kérnél.
Tudom,hogy ezzel most megölnéd a lelkemet.
Nem az fáj,hogy megbántottál,mert azt talán eltudnám felejteni.
Talán hónapok vagy évek kellenének hozzá,
vagy talán csak egy pillanat,de elfelejteném.
De a bocsánat kérésed azt jelentené,hogy amit tettél,amit mondtál,
azt valóban megtetted és őszintén,és tényleg úgy is gondoltad.
Én sem vagyok tökéletes,de próbálok úgy élni,
hogy sose kelljen másokat megbántanom.
Mert bár feloldozást adhatok, azzal,ha megbocsájtok,
de az én halott lelkem darabját már semmi nem tudja feltámasztani.
Úgy érzem nem érdemeltem meg,hogy megöld a lelkem,
mert lelkem nélkül a szívem is halott...
S halott szívem nélkül hogy éljem túl az életet...?
Döntöttem... Tedd arcod két kezembe...én közben becsukom szemem, úgy hallgatom,ahogy mesélsz,a holnapról nekem. Mondj csodát és varázslatot,mesélj igaznak hitt mondatot. Csak a valót... csak a valót ki ne mondd ! Gondolatban a Tiéd vagyok, engedd,hogy álmodjak Veled,higgyem,ez az életem... Mesélj,ne vedd el a hitem ! Hazudj,igaz mesét... igaz mesét nekem...! s még csukva van a szemem,kezedben érzem arcomat, könnyű leszek és él a remény... összes vágyam Tiéd, s enyém marad,és elkisér e csodás meséd...
Az emberek nem élhetnek emlékek nélkül, de nem élhetnek egyedül az emlékeiknek sem.
Az életet azok a napok jelentik, amelyekre emlékezünk..Van az emberi szívnek egy halk szavú és előkelő vendége néha, az Emlékezés.Minden nap tiszta lap: írd rá, amire emlékezni szeretnél. Hiába akarunk szakítani a múlttal, valami mégis megmarad, belénk kapaszkodik, és csak nagyon nehezen tudjuk lerázni. El kell nyomni azt, ami úgy tör fel emlékeinkből, mint a buborék a mocsár mélyéről; távol kell tartani gondolatainktól a kezet, mely álmunkban megérint, igazabbul, mint az igazi; félni kell az idegentől, akinek mosolyára összeszorul a szívünk; és harcolni a karok emléke ellen, melyek nem nyúlnak többé utánunk. Hazudni önmagunknak, gyávának lenni, mindig a legrosszabbra felkészülni. És tudni, mindig észben tartani, hogy ha csak egy percre megtántorodunk, végünk van, kezdhetjük elölről az egész küzdelmet .Életünk igazi emlékei azok, amelyek, ha emlékezetünk akaratunktól független szeszélye a felszínre veti őket, bármikor képesek ugyanolyan fájdalmat okozni, mint amikor megéltük őket.Ha újra elővesz a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nemcsak az idő változott: megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan. Minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek.Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon.
Rengetegszer felmerülnek bennem emlékek.
Nem is képek, hanem csak érzések,mélyre hatoló érzések...
Nem is képek, hanem csak érzések,mélyre hatoló érzések...
A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.
S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.
Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.
Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett.
Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számonkérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit.
S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.
Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.
Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.
A sorsod élni, mint más -Élni másképp: másra vágyniS tenni másértGyűrt arcok mélyén csillogó könnyekben látniMitől fájt az éj,Minden tiszta nevetést meghallani, s benne tudniHolnapunk hitét.A sorsod édes álmokbólMindig felriadni,Megízlelt vágyakat sírva mind feladni,Feléd nyújtott kezek közöttMarkolni a légbe,Ölelő karodat kitárni, s könnyeidEmelni az égbe.A sorsod Egyedül viselni, mitNem bírsz el magad,Kutatni a forrást, hol megértés fakad,Mint megváltótMindenben, s magadban szerelmet keresve ezerszer szegeződveAz áldott keresztre.A sorsod mindig játszani,és mindig veszíteni,De mindig Tudni újból elkezdeni.Távoli tiszta világra vágyvaElmenni akarni,- és kínok között, emberré feszülveMégis maradni!
Merengés
Nem tudom hol talállak meg,nem tudom,hogyan érhetnélek el.
Hallom hangod a szélben,a bőrömön érezlek,a szívemben és a lelkemben.Várni foglak !Adagio Minden éjszaka nélküled...,minden álmom Rólad szól,látlak és arcod érintem,elveszek az ölelésedben...mikor eljön az ideje,tudom,a karjaimban tartalak.Adagio Lehunyom a szemem,és látom,nincs szükség az imákra,olyan messzire mentem...,olyan keményen harcoltam...nincs több magyarázat...tudom ez minden...csak egy hang a zongorán...
Ha tudod hol találsz,ha tudod hogy érhetsz el,
mielőtt ez a fény elhalványul,mielőtt elfogy a hitem,légy az egyetlen Férfi,ki azt mondja:Hogy hallja a szívemet...Ki az életét adja...Ki mindig itt marad...!Ne hagyd,hogy a fény elhalványuljon,ne,ne,ne,ne,ne,ne!Ne hagyd,hogy elvesszen a hitem !Légy az a Férfi,ki azt mondja:Hisz bennem...higgy bennem !Nem hagyhatsz el !!!Adagio.Táncoltál már valaha az esőben? Egyszer próbáld ki!A világ egyik legcsodálatosabb élményét fedezed majd fel, mely egy életre megszállottá tesz. Egyfajta extázis, ahogyan az esőcseppek megérintik az arcod, amint minden ruhadarabod elnehezül és csak pörögsz, pörögsz és rádöbbensz jó őrültnek lenni. A bőröd selymes lesz, a lelked felszabadult, mintha ezernyi lánc hullott volna le rólad.
Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik."
Lehetsz kicsit őrült is, de mindig légy önmagad!
Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség,
ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk,
mennyit jelentett nekünk.
Hallom hangod a szélben,a bőrömön érezlek,a szívemben és a lelkemben.Várni foglak !Adagio Minden éjszaka nélküled...,minden álmom Rólad szól,látlak és arcod érintem,elveszek az ölelésedben...mikor eljön az ideje,tudom,a karjaimban tartalak.Adagio Lehunyom a szemem,és látom,nincs szükség az imákra,olyan messzire mentem...,olyan keményen harcoltam...nincs több magyarázat...tudom ez minden...csak egy hang a zongorán...
Ha tudod hol találsz,ha tudod hogy érhetsz el,
mielőtt ez a fény elhalványul,mielőtt elfogy a hitem,légy az egyetlen Férfi,ki azt mondja:Hogy hallja a szívemet...Ki az életét adja...Ki mindig itt marad...!Ne hagyd,hogy a fény elhalványuljon,ne,ne,ne,ne,ne,ne!Ne hagyd,hogy elvesszen a hitem !Légy az a Férfi,ki azt mondja:Hisz bennem...higgy bennem !Nem hagyhatsz el !!!Adagio.Táncoltál már valaha az esőben? Egyszer próbáld ki!A világ egyik legcsodálatosabb élményét fedezed majd fel, mely egy életre megszállottá tesz. Egyfajta extázis, ahogyan az esőcseppek megérintik az arcod, amint minden ruhadarabod elnehezül és csak pörögsz, pörögsz és rádöbbensz jó őrültnek lenni. A bőröd selymes lesz, a lelked felszabadult, mintha ezernyi lánc hullott volna le rólad.
Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik."
Lehetsz kicsit őrült is, de mindig légy önmagad!
Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség,
ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk,
mennyit jelentett nekünk.
Az idő-Tépd szét az időt...
A múlt fáj-e vagy hiánya? Ahogy kékes lánggal a kettő összeolvad.A jóvátehetetlen múlt s a semmivé porló visszateremtő látomás?A képlékenyen ránk fagyott idő.Vannak olyan csaták amik elvesztek még mielőtt elkezdődtek volna.Az ember mindig éppen arra vágyik a legjobban amit soha de soha nem kaphat meg.
"Egyszer, ha igazán egyedül vagy,
nézz önmagadba mélyen, és mondd ki azokat a szavakat,
melyeket magadnak bevallasz,de másnak sohasem.
Egy egészen apró fájdalom jelenik meg a lelkedben,
melyet nem irthatsz ki már többé soha."
nézz önmagadba mélyen, és mondd ki azokat a szavakat,
melyeket magadnak bevallasz,de másnak sohasem.
Egy egészen apró fájdalom jelenik meg a lelkedben,
melyet nem irthatsz ki már többé soha."
Az időt is érhetik
zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját |
Idő, állj meg egy pillanatra,
s ti, suhanó percek, várjatok, amíg ők ketten esküt tesznek, hogy egymáshoz örökké hűek lesznek, csak addig várjatok!... |
Egyszer, egy idősebb Cherokee benszülött amerikai így tanította az unokáit az élet dolgairól: Harc dúl bennem. egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a bánatot, a sajnálkozást, a mohóságot és a kapzsiságot, az arroganciát, a gőgöt és az önteltséget, a fennhéjázást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a büszkeséget és az egót. A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a megosztást és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat, a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli. Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben. A gyerekek pár pillanatig elgondolkoztak a hallottakon, majd az egyikük megkérdezte a nagyapját: Melyik farkas fog győzni? Az öreg Cherokee egyszerűen ezt felelte: Az, amelyiket tápláljuk.
Egyszer, egy idősebb Cherokee benszülött amerikai így tanította az unokáit az élet dolgairól: Harc dúl bennem. egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a bánatot, a sajnálkozást, a mohóságot és a kapzsiságot, az arroganciát, a gőgöt és az önteltséget, a fennhéjázást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a büszkeséget és az egót. A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a megosztást és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat, a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli. Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben. A gyerekek pár pillanatig elgondolkoztak a hallottakon, majd az egyikük megkérdezte a nagyapját: Melyik farkas fog győzni? Az öreg Cherokee egyszerűen ezt felelte: Az, amelyiket tápláljuk.
Már vártál Rá. Régóta. Minden porcikádban érezted,
hogy meg fog történni. Mert meg kellett.
Te ezt tudtad. S azt is, hogy a blogodon keresztül fogtok egymásra
találni. Kicsit másként gondoltad, de így lett. Ő megtalált,
megkeresett, és újra egymásba szerettetek.
Mert már egyszer így volt, sok-sok éve, és azóta is benned élt Ő.
Te meg benne. Csak mélyen, a szíved legmélyén.
Csoda történt Veletek, az egyik legnagyobb.
A távolságot legyőztétek a technika segítségével. Tudtátok,
Ti egymásnak vagytok teremtve, s azt is,
hogy bár akadályok tornyosulnak előttetek, vagytok olyan erősek,
hogy ezeket átlépve közös életet kezdjetek. Így terveztétek.
S eljött a pillanat, mikor személyesen, szemtől szembe tudtad
Neki elmondani, mennyire szereted, mennyire boldog vagy,
hogy megtaláltátok egymást. Adatott pár gyönyörű,
boldogság mámorában eltöltött nap, aztán jött a búcsú.
A kilométerekben mérhető távolság újra közétek került.
Aznap este szerelmesen hajtottad párnádra a fejed,
s bár néhány könnycsepp megbújt a szemed sarkában, a szíved boldogsággal,
szeretettel és az újbóli találkozás reményével volt tele.
Aztán reggel lett … és Ő már földi valójában nem létezik többé …
Már vártál Rá. Régóta. Minden porcikádban érezted,
hogy meg fog történni. Mert meg kellett.
Te ezt tudtad. S azt is, hogy a blogodon keresztül fogtok egymásra
találni. Kicsit másként gondoltad, de így lett. Ő megtalált,
megkeresett, és újra egymásba szerettetek.
Mert már egyszer így volt, sok-sok éve, és azóta is benned élt Ő.
Te meg benne. Csak mélyen, a szíved legmélyén.
Csoda történt Veletek, az egyik legnagyobb.
A távolságot legyőztétek a technika segítségével. Tudtátok,
Ti egymásnak vagytok teremtve, s azt is,
hogy bár akadályok tornyosulnak előttetek, vagytok olyan erősek,
hogy ezeket átlépve közös életet kezdjetek. Így terveztétek.
S eljött a pillanat, mikor személyesen, szemtől szembe tudtad
Neki elmondani, mennyire szereted, mennyire boldog vagy,
hogy megtaláltátok egymást. Adatott pár gyönyörű,
boldogság mámorában eltöltött nap, aztán jött a búcsú.
A kilométerekben mérhető távolság újra közétek került.
Aznap este szerelmesen hajtottad párnádra a fejed,
s bár néhány könnycsepp megbújt a szemed sarkában, a szíved boldogsággal,
szeretettel és az újbóli találkozás reményével volt tele.
Aztán reggel lett … és Ő már földi valójában nem létezik többé …
"...Mi lett volna, ha" - külön-külön csak puszta szavak. De együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. "Mi lett volna, ha" - vajon mi? Sohasem tudhatjuk. Nem tudhatom, hogy alakult az élete, de ha amit akkor érzett, igaz szerelem volt, akkor sosem késő. Ha igaz volt akkor, miért ne lenne igaz most is? Csupán bátorságra van szüksége, hogy a szívére hallgasson. Nem tudom, milyen szerelem volt egykor Júliáé, olyan, amiért mindent eldob az ember, olyan, amiért akár az óceánt is átszeli, de szeretném hinni, hogy ha egyszer engem is megtalál egy ilyen, lesz bátorságom elfogadni! Ha ön akkor nem is fogadhatta el, kívánom, hogy egy nap találja meg újra!..."
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt! Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigyelte a madarat amiért tud repülni. És egyedül érezte magát. És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap is megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már minden nap vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogatta barátnőinek, akik azt mondták. "Neked aztán mindened megvan." De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár már nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját. Egy nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta repülni a felhők között. Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje. A madár nélkül az ő élete is elvesztette értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?-kérdezte a halált. Hogy újra együtt repülhess a madaraddal- felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád csak még jobban szeretted volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele......"
Az út végén, a szakadék szélén, majd utoljára visszanézek Rád... viszlát.
Talán majd egyszer, máskor, máshol, vár ránk egy másik világ.... viszlát!
Ha visszafordíthatnám az idő kerekét,ha újra ott találnám magunkat a kezdet kezdeténél,és valaki,aki sorsomról dönteni kíván,megkérdezné...Akarod Őt így is amilyen ?Akarod újra Őt?Akarnám!Bármiképp..Ha előre tudnám mennyi időt szán nekünk az ég,és milyen lenne az az idő melyet együtt tölthetnék...Figyelő szemem késsé éledne !!!Hogy tehet fel ilyen kérdést ?!?Miből gondolja,hogy másképp döntenék ?!Hisz amikor fotódat nézem,mosolyod árnyéka éltet,szemed tükrében élek,és álmomban is csak hozzád beszélek...Akarnálak újra én... Talán valahol máshol.más időben,egy másik életben. újra együtt lehetünk.Még mindig tisztán emlékszem arra a pillanatra.Nem hittem volna, hogy ilyen létezik…hogy Te létezel.Az, ami történt megmagyarázhatatlan.Szinte most sem hiszem el.Csupán csak egy álomnak tűnik.Amikor erre gondolok, kicsit elszomorodok.Mert ha ez csak álom volt, akkor te egyáltalán nem is éltél..Ha még egyszer újraélhetném azt az estét, életem felét szívesen odaadnám érte. Csakhogy jóvá tehessem mindazt, amit elrontottam akkor. Az ember együtt kell éljen elkövetett hibáival egy életen át. Ez a büntetése, amiért nem ismeri fel idejében az emberi élet legfontosabb törvényét. Hogy felelősek vagyunk minden kimondott szavunkért, és minden ki nem mondott szavunkért.....és ezeken keresztül úgy a magunk,mint a körülöttünk lévők jövendőjéért.Úgy tűnik mintha tegnap lett volna mikor utoljára beszéltem veled.Azt mondtad nekem örökké velem tudnál élni..de én elmentem.Bárcsak láthattam volna az arcodat, bárcsak tudtam volna amit ma tudok.Karjaimmal szeretnélek átölelni elmosni a fájdalmadat,megköszönnék mindent amit tettél.Megbocsátanám a hibáidat..Nincs semmi amit meg ne tennék ha újra beszélhetnék veled.Mindennap elmegyek a helyünkre..de tudom Te nem leszel ott, soha nem leszel ott! Bocsáss meg!Sajnálom,hogy téged hibáztattalak mindazért amit én nem tettem meg... mindent amit nem tudtam megtenni...és megsebeztem magam azzal, hogy téged megbántottalak.Néhanapján érzem összetörök legbelül, néha elakarok bújni mert hiányzol...de inkább nem vallom be...mert nehéz búcsút mondani ha kell.Megmondanád, hogy tévedtem?..Segítenél nekem megérteni?..Lenézel engem?..vagy örülsz nekem?Nincs semmi amit meg ne tennék ha lenne még egy esélyem, hogy a szemeidbe nézzek és lássam, hogy vissza nézel rám. Ha lenne még egy napom elmondanám , mennyire fontos vagy nekem, mennyire hiányzol mióta elmentél.De ez rettentően veszélyes és oly lehetetlen...megpróbálni visszafordítani az időt. Bocsáss meg mindenért amivel megbántottalak!Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk. Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?
Talán majd egyszer, máskor, máshol, vár ránk egy másik világ.... viszlát!
Ha visszafordíthatnám az idő kerekét,ha újra ott találnám magunkat a kezdet kezdeténél,és valaki,aki sorsomról dönteni kíván,megkérdezné...Akarod Őt így is amilyen ?Akarod újra Őt?Akarnám!Bármiképp..Ha előre tudnám mennyi időt szán nekünk az ég,és milyen lenne az az idő melyet együtt tölthetnék...Figyelő szemem késsé éledne !!!Hogy tehet fel ilyen kérdést ?!?Miből gondolja,hogy másképp döntenék ?!Hisz amikor fotódat nézem,mosolyod árnyéka éltet,szemed tükrében élek,és álmomban is csak hozzád beszélek...Akarnálak újra én... Talán valahol máshol.más időben,egy másik életben. újra együtt lehetünk.Még mindig tisztán emlékszem arra a pillanatra.Nem hittem volna, hogy ilyen létezik…hogy Te létezel.Az, ami történt megmagyarázhatatlan.Szinte most sem hiszem el.Csupán csak egy álomnak tűnik.Amikor erre gondolok, kicsit elszomorodok.Mert ha ez csak álom volt, akkor te egyáltalán nem is éltél..Ha még egyszer újraélhetném azt az estét, életem felét szívesen odaadnám érte. Csakhogy jóvá tehessem mindazt, amit elrontottam akkor. Az ember együtt kell éljen elkövetett hibáival egy életen át. Ez a büntetése, amiért nem ismeri fel idejében az emberi élet legfontosabb törvényét. Hogy felelősek vagyunk minden kimondott szavunkért, és minden ki nem mondott szavunkért.....és ezeken keresztül úgy a magunk,mint a körülöttünk lévők jövendőjéért.Úgy tűnik mintha tegnap lett volna mikor utoljára beszéltem veled.Azt mondtad nekem örökké velem tudnál élni..de én elmentem.Bárcsak láthattam volna az arcodat, bárcsak tudtam volna amit ma tudok.Karjaimmal szeretnélek átölelni elmosni a fájdalmadat,megköszönnék mindent amit tettél.Megbocsátanám a hibáidat..Nincs semmi amit meg ne tennék ha újra beszélhetnék veled.Mindennap elmegyek a helyünkre..de tudom Te nem leszel ott, soha nem leszel ott! Bocsáss meg!Sajnálom,hogy téged hibáztattalak mindazért amit én nem tettem meg... mindent amit nem tudtam megtenni...és megsebeztem magam azzal, hogy téged megbántottalak.Néhanapján érzem összetörök legbelül, néha elakarok bújni mert hiányzol...de inkább nem vallom be...mert nehéz búcsút mondani ha kell.Megmondanád, hogy tévedtem?..Segítenél nekem megérteni?..Lenézel engem?..vagy örülsz nekem?Nincs semmi amit meg ne tennék ha lenne még egy esélyem, hogy a szemeidbe nézzek és lássam, hogy vissza nézel rám. Ha lenne még egy napom elmondanám , mennyire fontos vagy nekem, mennyire hiányzol mióta elmentél.De ez rettentően veszélyes és oly lehetetlen...megpróbálni visszafordítani az időt. Bocsáss meg mindenért amivel megbántottalak!Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk. Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?
Epilogus
Őrizlek még mint őszi fák őrzik levelük sóhaját úgy mint a csend a némaság őrzi vágyaink dallamát...